Közelkép – Víz a nagyvárosban

Nyelv megváltoztatása
Article Publikálva / Megjelentetve 2018. 10. 15. Utolsó módosítás 2019. 12. 10.
13 min read
Gyakran vesszük magától értetődőnek, hogy tiszta víz áll rendelkezésünkre. Csak kinyitjuk a csapot, és máris folyik a tiszta víz. Használjuk, a „piszkos” víz pedig a csatornán át távozik. Az európaiak nagy többségének otthonában a víz ivóvíz minőségű, és a nap 24 órájában rendelkezésre áll. A csapból a csatornába jutásig eltelő rövidke idő csak apró töredéke a víz által megtett teljes útnak. Egy nagyváros vízgazdálkodása nem csupán a lakossági vízellátó rendszereket jelenti. Az éghajlatváltozás, a városok terjeszkedése és a vízgyűjtők átalakulása mind előidézője lehet a nagyvárosok gyakoribb és pusztító árvizeinek, egyre nagyobb kihívások elé állítva a hatóságokat.

A történelem folyamán az emberek folyók vagy tavak mellett telepedtek le és építettek városokat. Az esetek többségében vízfolyások hozták a tiszta vizet és vitték a szennyezést. A város növekedésével együtt nőtt azt igény a tiszta vízre és a szennyezett víz elvezetésére. A középkorban a nagyvárosokat átszelő európai folyók többsége természetes szennyvízcsatornaként szolgált. A 18. századtól kezdődő iparosodást követően az ipar is szennyező anyagokat eresztett a folyókba. A kúttal nem rendelkezőknek a folyóból kellett vizet hozniuk – ezt a fáradságos napi feladatot főleg nők és gyermekek végezték.

Az utcákon lefolyó szennyvíz és a nagyobb népsűrűség azzal járt, hogy a betegségek nagyon gyorsan terjedtek és pusztító hatásúak lehettek – úgy a város lakossága, mint gazdasága szempontjából. Az egészséges város egyet jelentett a gazdasági jólét alapját képező egészséges munkaerővel. Ily módon a lakossági vízellátó rendszer kiépítése nem csak a szennyezett vízzel kapcsolatos egészségügyi aggályokat rendezte, hanem a munkaerő betegsége miatti gazdasági veszteséget is felszámolta – ráadásul a korábban vízhordásra fordított időt is felszabadította.

Az ilyen lakossági szolgáltatások nem újak. Több ezer éves az a felismerés, hogy a tiszta víz a közegészség és az életminőség alapvető elemét jelenti. A knósszoszi palota ásatásai során feltárt leletek szerint az egykori Krétán élő minósziak már közel 4000 évvel ezelőtt föld alatti agyagcsövekkel oldották meg a vízellátást és a szennyvízelvezetést, valamint öblítős vécét használtak. A világ más ősi civilizációi is ilyen szennyvízelvezetési megoldásokat építettek, amikor városaik növekedése miatt hasonló problémákkal kellett szembenézniük.

Jelenleg a tiszta víz és higiénia elérhetőségének fontosságát az ENSZ Fenntartható Fejlődési Célok tartalmazzák és a 6. cél konkrétan rögzíti: „A víz és higiénia elérhetővé tétele mindenki számára és ezek fenntartható kezelése”. Az európai országok viszonylag jó helyzetben vannak e téren. Az európai országok többségében a teljes lakosság több mint 80%-a van bekötve a lakossági vízellátó rendszerbe.

Egyre növekvő igények

Az infrastrukturális beruházások és a technológiai fejlesztések ellenére egy nagyváros vízgazdálkodása – mind a befolyó, mind a kifolyó vizet illetően – ugyanolyan összetett, mint eddig, néhány új kihívással kiegészítve.

Sok nagyvárosban már a puszta számok is nehézséget jelentenek. Több ember több vizet igényel és használ. Jelenleg az európai lakosság közel háromnegyede nagyvárosokban és városi térségekben él. E nagyvárosok némelyikében emberek milliói laknak viszonylag kis területen. A múltban egy nagyváros méretét főleg a közelben lévő vízi erőforrások elérhetősége határozta meg. Manapság viszont sok európai nagyváros (pl. Athén, Isztambul és Párizs) távoli – néha 100–200 kilométerre lévő – vízi erőforrásokat használ. A víznek ez a fajta elterelése károsan hathat az adott folyótól vagy tótól függő ökoszisztémákra.

A lakossági ellátó hálózat méretétől függően a tiszta víz biztosításához és a szennyvíz összegyűjtéséhez nagy mennyiségű energiát használó szivattyúállomások hálózata szükséges. Ha e villamos energiát fosszilis tüzelőanyagokat (pl. szenet és olajat) használó erőművek termelik, a lakossági vízhálózat jelentős üvegházhatásúgáz-kibocsátásért lehet felelős, és ily módon hozzájárulhat az éghajlatváltozáshoz.

A lakossági ellátó hálózat vizének minden más ágazaténál jobb minőségűnek kell lennie, hiszen azt ivásra, főzésre, zuhanyozásra és ruhák vagy edények tisztítására használják. Európában háztartási célra naponta átlagosan 144 liter édesvízzel lehet számolni személyenként, nem számítva az újrahasznosított, újrahasznált vagy sótalanított vizet. Ez csaknem háromszorosa az alapvető emberi szükségletként meghatározott vízigénynek. Sajnos a biztosított víz nem teljes egészében kerül felhasználásra.

Az elszivárgó és „elvesző” víz kezelése

A korszerű lakossági vízhálózatokat végtelen csövek és szivattyúrendszerek alkotják. Idővel pedig a csövek megrepednek és a víz elfolyik. A szállított víznek akár 60%-a is „elveszhet” az elosztóhálózatból való szivárgások miatt. Egy csövön keletkező 3 milliméteres lyukon keresztül naponta akár 340 liter víz – durván egy teljes háztartás fogyasztása – is elfolyhat. A szivárgások  kezelésével sok víz takarítható meg. Máltán például a jelenlegi települési vízhasználat mintegy 60%-a az 1992. évi szintnek; ezt a jelentős csökkenést főleg a szivárgások  kezelésével érték el.

A „csővégen” is történik vízpazarlás. A hatóságok és a vízszolgáltatók rendelkezésére különböző módszerek állnak, beleértve a víz-árképzési politikákat (pl. vízhasználati illetékek vagy díjak kivetése), a víztakarékos eszközök használatának ösztönzését (pl. zuhanyfejeken, csapokon, vécéöblítőkön), vagy az ismeretterjesztő és figyelemfelhívó kampányokat.

Az intézkedések kombinálásával – víztakarékosságra ösztönző árképzési politikák, szivárgások  csökkentése, víztakarékos eszközök és hatékonyabb háztartási készülékek használata – a kitermelt víz akár 50%-a is megtakarítható. Európában a vízfogyasztást személyenként napi 80 literre lehetne csökkenteni.

E potenciális megtakarítások nem csupán az elérhető vízmennyiségre vonatkoznak. Fontos, hogy aki a vízzel takarékoskodik, az a víz kitermeléshez, szivattyúzásához, szállításához és kezeléséhez felhasznált energiával és más erőforrásokkal is takarékoskodik.

Települési szennyvíztisztítás

Az otthonunkat elhagyó víz hulladékkal és vegyi anyagokkal, többek között a tisztítószerekben lévő foszfátokkal szennyezett. A szennyvizet először a csatornarendszerben gyűjtik össze, majd egy kijelölt létesítményben kezelve távolítják el belőle a környezetre és az emberi egészségre káros összetevőket.

A nitrogénhez hasonlóan a foszfor is műtrágyaként hat. A víztestekben lévő foszfátok többletmennyisége egyes vízi növények és algák túlzott növekedését válthatja ki. Ez elvonja a víz oxigéntartalmát, más fajok pusztulását okozva. E hatásokat felismerve az uniós jogszabályok szigorúan szabályozzák a különböző termékek, például a háztartási mosó- és tisztítószerek foszfortartalmát; ezzel az utóbbi évtizedek során jelentősen javult a helyzet.

Európában változó arányt mutatnak a szennyvíztisztító létesítményekhez bekötött háztartások. Közép-Európában ([1]) például 97%-os a bekötési arány. Európa déli, délkeleti és keleti országaiban általában kisebb, bár az utóbbi 10 évben bekövetkezett növekedés eredményeként már közel 70%-os az arány. Az utóbbi évek jelentős fejlesztései ellenére közel 30 millió ember még mindig nincs szennyvíztisztító létesítményekhez bekötve Európában. A közös szennyvíztisztító létesítményhez való bekötés hiánya nem feltétlenül jelenti azt, hogy ilyenkor az összes szennyvíz tisztítás nélkül kerül a környezetbe. A gyéren lakott területeken lévő házak közös szennyvíztisztítóhoz való bekötésének költsége jóval meghaladhatja az általános előnyöket, ezért e házak szennyvizét kisüzemi módon is megfelelően lehet tisztítani.

Megfelelő tisztítása után az elhasznált víz visszajuttatható a természetbe, ahol a folyók és a felszín alatti vizek utánpótlásává válhat. Azonban a legkorszerűbb tisztítóüzemek sem képesek teljesen eltávolítani egyes szennyező anyagokat – különösen a testápoló termékekben gyakran használt mikro- és nanoműanyagokat. Az EEA közelmúltbeli elemzése szerint azonban a szennyvíztisztítási és helyreállítási projektek terén végzett fejlesztések nyomán egyre tisztábbak lesznek az európai nagyvárosokban található folyók és tavak.

Alternatívát jelenthet a víztisztítás utáni közvetlen újrahasználata, bár ezidáig évente csak mintegy 1 milliárd köbméter tisztított települési szennyvíz újrahasználata történik meg, ami a tisztított települési szennyvíz körülbelül 2,4%-a, illetve az éves uniós édesvíz kitermelés kevesebb mint 0,5%-a. A víz újrahasználatának potenciális előnyeit felismerve az Európai Bizottság 2018 májusában a víz újrahasználatát ösztönző és elősegítő új szabályokat javasolt az Unióban végzett mezőgazdasági öntözéshez.

Tömegturizmus az éghajlatváltozás korában

A turizmus területén is felmerül a többletigények kezelésének kérdése. Számos európai főváros és tengerparti nagyváros minősül népszerű turisztikai célpontnak. E kihívás nagyságrendjét jól érzékelteti a Párizs környéki térség példája. 2017-ben a hatóságok azt a feladatot kapták, hogy ne csak a 12 millió helyi lakos, hanem a közel 34 millió turista számára is biztosítsák a tiszta vizet és a szennyvíz tisztítását. A turisták a teljes éves európai vízfelhasználás közel 9%-át kötik le.

Egyes esetekben különböző tényezők kombinációja is előfordulhat. A közel 1,6 millió lakosú Barcelona egy természetes vízhiányos területen fekszik. A Városháza adatai szerint 2017-ben 14,5 millió turista kereste fel Barcelonát. Több egymást követő, súlyosan aszályos év miatt 2008-ban soha nem látott mértékű vízhiány lépett fel. A nyári évszak előtt a nagyváros víztározóinak telítettsége csupán 25%-os volt. A nyilvános figyelemfelhívó kampányok és a szigorú felhasználási korlátozások mellett Barcelona kénytelen volt Spanyolország más részeiből és Franciaországból vizet importálni. Az édesvizet szállító hajók májusban kezdték meg értékes rakományuk kirakodását a kikötőben.

Azóta számos intézkedés történt. A nagyváros sótalanító létesítményeket vásárolt, újrahasznált víz terén végez beruházásokat, és víztakarékossági tervet dolgozott ki. Mindezen intézkedések ellenére a vízhiány továbbra is fenyegeti Barcelonát és – nagyon helyesen – nyilvános viták tárgyát képezi. A Földközi-tenger térségére jelzett éghajlatváltozási prognózisokban szélsőséges hőmérsékletek és a csapadékszint változásai szerepelnek. A Földközi-tenger térségében tehát sok nagyvárosnak magasabb hőmérsékletre és kevesebb vízre kell számítania.

A túl sok víz kezelése

A nem elegendő víz is rossz lehet, a túl sok víz azonban katasztrofális következményekkel járhat. A Prágát 2002-ben elöntő pusztító árvíz során 17-en életüket vesztették és 40 000 embert kellett evakuálni. A nagyvárosban keletkezett károk összege 1 milliárd euró volt. A tragikus esemény óta a nagyváros sok pénzt fordított egy stabilabb árvízvédelmi rendszer kialakítására; ennek alapját főleg „szürke infrastruktúra” – betonalapú mesterséges műtárgyak képezik, például a Moldva folyó mentén futó csatornahálózatban elhelyezett rögzített és mobil gátak és biztonsági szelepek. Az intézkedések becsült összköltsége 2013-ig 146 millió eurót tett ki, de az elvégzett költség-haszon elemzés szerint az előnyök akkor is meghaladnák a költségeket, ha az elkövetkező 50 évben csupán egyszer következne be egy a 2002. évihez hasonló esemény.

A folyóáradással fenyegetett Prága esete nem számít egyedinek. Hozzávetőleges becslés szerint valójában az európai nagyvárosok 20%-át fenyegeti ez a veszély. A városi területeken alkalmazott talajfedés (a terület lefedése infrastruktúrákkal, pl. épületekkel, utakkal és járdával) és a lápok egyéb célokra való átalakítása miatt csökken a természet többletvíz felvevő képessége, ezzel pedig fokozódik a nagyváros árvízzel szembeni sebezhetősége. Bár a szürke infrastruktúrát már évszázadok óta használják, néha előfordulhat, hogy nem hatékony vagy akár kifejezetten káros, különösen ha az éghajlatváltozás miatti szélsőséges időjárás magas árvízszinteket okozhat. Ráadásul nagyon költséges, és növelheti az alsó szakasz árvízkockázatát. A természetes tájelemek (hivatkozásuk szakértői körökben „természetalapú megoldások” és „zöld infrastruktúra”), például árterületek és lápok alkalmazása olcsóbb, könnyebben fenntarthatók és mindenképpen környezetbarátabb jellegűek.

Koppenhága szintén olyan nagyváros, ahol a víz már okozott problémát, ezúttal azonban nem folyóáradás, hanem heves esőzés formájában. Az elmúlt évek során Koppenhágában négy hatalmas esőzés okozott pusztítást, a legnagyobb 2011-ben, amikor 800 millió eurós kár keletkezett.

A 2012-ben elfogadott koppenhágai Felhőszakadáskezelési Terv (Cloudburst Management Plan) felmérte a különböző intézkedések költségeit. A csatornahálózat továbbfejlesztése önmagában nem oldaná meg a problémákat, mert a szükséges fejlesztés nagyon drága lenne, és a nagyvárost mégis elárasztaná a víz. A terv szerint a hagyományos „szürke infrastruktúra” és a természetalapú megoldások kombinációja lenne a legjobb választás. A koppenhágai csatornahálózat bővítése mellett egészen 2033-ig közel 300 projektet valósítanak meg a vízmegtartás és a vízelvezetés javítására összpontosítva. Több zöldterület biztosítása, vízfolyások újranyitása, új csatornák építése, és tavak létesítése szerepel a munkálatok között.

Legyen szó tiszta víz zavartalan biztosításáról, szennyvizek tisztításáról, illetve árvízre vagy vízhiányra való felkészülésről, annyi bizonyos, hogy egy nagyváros vízgazdálkodásához jó tervezés és előrelátás szükséges.



([1])            E becslésekhez a következő csoportosításokat alkalmaztuk: Közép-Európa országaihoz Ausztria, Belgium, Dánia, Németország, Luxemburg, Hollandia, Svájc és az Egyesült Királyság tartozik; Európa déli országaihoz Görögország, Olaszország, Málta és Spanyolország tartozik; Európa délkeleti országaihoz Bulgária, Románia és Törökország tartozik; Európa keleti országaihoz a Cseh Köztársaság, Észtország, Magyarország, Lettország, Litvánia, Lengyelország és Szlovénia tartozik.



 

Kapcsolódó tartalom

Hírek és cikkek

Vonatkozó mutatók

Related infographics

Kapcsolódó kiadványok

Lásd még

Geographic coverage

Temporal coverage

Dokumentumhoz kapcsolódó lépések
Felvéve: ,