Az éghajlatváltozás és a befektetések

Az éghajlatváltozás számos módon hatással lesz ránk, például a légszennyezés növekedése, az óceánok savasodása vagy az elárasztott házak és földek révén. Bizonyos károk, például a vagyontárgyak árvizek általi megrongálódása miatt bekövetkező gazdasági veszteség viszonylag könnyen kifejezhető pénzben. De más károkat nehezebb megbecsülni. Meghatározható-e pontosan az éghajlatváltozás okozta esetleges betegségek vagy a mezőgazdasági termelékenység jövőbeli csökkenésének ára?

Az éghajlatváltozáshoz kapcsolódó ezen nehézségek és bizonytalanságok ellenére az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) becslése szerint a mindössze 2°C-os globális felmelegedés még komoly alkalmazkodási intézkedések bevezetése esetén is várhatóan a globális bruttó hazai termék (GDP) 0,2–2%-ának megfelelő gazdasági veszteséget okoz. Ha a felmelegedés meghaladja ezt a mértéket, az a költségek további emelkedésével jár.

Noha nem tudjuk a pontos összeget, az éghajlatváltozás költségei valósak, és sok szempontból már fizetjük is azokat, például a megrongálódott vagyontárgyak, orvosi költségek és csökkenő terméshozam útján.A társadalmunkra, gazdaságunkra és környezetünkre háruló egyes jövőbeni költségek megelőzése vagy minimalizálása érdekében cselekednünk kell. Ez a következő kérdéseket veti fel: vajon milyen összeget kell befektetnünk, és milyen területeken?

Befektetés az infrastruktúrába

Világszerte egyre több erőforrást használunk el. A Föld növekvő népességének eltartásához több élelmiszerre, földre és vízre van szükségünk, és több energia szükséges otthonaink fűtéséhez és az autóink üzemanyaggal való ellátásához. A növekvő mértékű fogyasztásunk fenntarthatatlan termelési szerkezettel párosul, amely kimeríti a nem megújuló erőforrásokat. Ez azt is eredményezi, hogy több szennyező anyag kerül a légkörbe, a víztestekbe és a földbe.

Az éghajlatváltozás kezelésére tett erőfeszítéseinket tágabb összefüggésben, a zöldgazdaságra való áttérés keretében kell vizsgálni – ami egy olyan fenntartható életmódot jelent, amely lehetővé teszi számunkra a jó életszínvonalat, miközben az erőforrások felhasználása bolygónk fenntartható határain belül marad.

Az Európai Unió 7. környezetvédelmi cselekvési programja a „befektetéseket" az ezen átmenetet lehetővé tevő egyik legfontosabb pillérként határozza meg.

A befektetések kulcsfontosságúak az éghajlatváltozás elleni küzdelemben, mivel a ma meghozott befektetési döntéseknek hosszú távú – pozitív és negatív – következményei vannak arra nézve, hogy hogyan történik az alapvető társadalmi szükségletek kielégítése a jövőben. A befektetések különösen az infrastruktúrán keresztül segíthetnek az éghajlatváltozás elleni küzdelemben. Társadalmaink infrastruktúrát építenek ki, hogy kielégítsék az olyan alapvető társadalmi szükségleteket, mint a víz, az energia és a mobilitás. Ezek az infrastruktúrák gyakran nagyon költségesek, és évtizedekig használjuk azokat, ezért hát rendkívül fontosak életmódunk alakításában. Egyes befektetési döntések valós lehetőségeket nyújthatnak arra, hogy változtassunk a szükségletek kielégítésének módján, míg mások azzal a veszéllyel járnak, hogy évtizedekre fenntarthatatlan megoldásokhoz kötnek minket.

A Nemzetközi Valutaalap (IMF) becslése szerint a világ mintegy 4,8 billió eurót (5,3 billió USD-t) fordít évente az energia, elsősorban a fosszilis tüzelőanyagok támogatására. Az IMF közelmúltban közzétett jelentésében a „támogatás" definíciója a fosszilis tüzelőanyagok által okozott összes környezeti kár nem fedezett költségeire is kiterjed. Ugyanebben a jelentésben az IMF a közvetlen támogatások (azaz az olaj-, gáz- és szénkitermelést vagy -fogyasztást támogató kormányzati politikák) összegét világszinten megközelítőleg 460 milliárd euróra (500 milliárd USD) becsüli. Az ilyen jellegű támogatások nem szándékolt eredményekhez vezethetnek, például ahhoz, hogy az energiaipari infrastruktúrával kapcsolatos hosszú távú befektetési döntések továbbra is a fosszilis tüzelőanyagokat részesítik előnyben.

Széntelenítsük az energetikai és közlekedési rendszereket?

A fosszilis tüzelőanyagok elégetése a legfontosabb tényezők egyike, amely hozzájárul az üvegházhatású gázok légkörbe történő kibocsátásához. A fosszilis tüzelőanyagok szintén az egyik legfontosabb összetevői annak a globális energetikai rendszernek, amely kielégíti a lakások, irodák, gyárak és autók energiaszükségletét.

A fosszilis tüzelőanyagokról a fenntartható megújuló alternatívákra történő teljes áttérés nem egyszerű. A teljes energetikai rendszert, a termeléstől és tárolástól az elosztásig és végső fogyasztásig ennek érdekében meg kell változtatni. Például a napelemek által előállított villamos energiát elérhetővé kell tenni egy későbbi időpontban egy másik helyen, esetleg egy másik országban történő felhasználásra. Ezt csak úgy lehet elérni, ha jól összekapcsolt, intelligens hálózatokkal rendelkezünk. Más rendszerekben, például a közlekedés terén is szükség lesz radikális változásokra. Ez magában foglalja azt is, hogy a jelenlegi gépjárműparkot elektromos járművekre kell cserélni, valamint olyan új közösségi közlekedési hálózatokat kell létrehozni, amelyek a mobilitás iránti igény kielégítése érdekében alternatívákat kínálnak a magángépjárművekkel való utazás helyett. Összességében véve e változások megvalósításához hatalmas befektetésekre lehet szükség.

Az Európai Bizottság becslései szerint ahhoz, hogy az uniós energetikai és közlekedési rendszereket „alacsony széndioxid- kibocsátásúvá" tegyük, évente körülbelül 270 milliárd euró további állami és magánbefektetésre lesz szükség a következő 40 évben. Ez a további összeg az uniós GDP mintegy 1,5%-a – ami hasonló az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület által becsült, az éghajlatváltozáshoz kapcsolódó, 2050-re a globális GDP 0,2–2%-ának megfelelő gazdasági veszteséghez. Fognak-e már most cselekedni a befektetők a jövőbeli hatások minimalizálása érdekében?

A meglévő kiadások átirányítása

Az EU-ban a kormányok, a vállalkozások és a lakosság már most is fordítanak összegeket közlekedési hálózatok építésére, energiatermelésre, lakhatásra, valamint fogyasztási javakra és szolgáltatásokra. Bár ennek mértéke tagállamonként változó, az EUban a kormányzatok a GDP mintegy 50%-át fordítják ezekre a kiadásokra. Ezek egy része a nagy infrastrukturális projektek, kutatások, egészségügyi szolgáltatások stb. területére irányuló beruházási kiadás (technikailag „bruttó felhalmozás"). Ugyanez igaz a háztartások vagy vállalkozások kiadásaira is.

Tehát milyen energetikai és mobilitási rendszert fogunk építeni a jövő számára? Fenntarthatatlan megoldásokra fordítjuk pénzünket, vagy megteremtjük azt a teret, amelyben a fenntartható alternatívák fejlődni tudnak, és át tudják alakítani a szükségleteink kielégítésének módját? Ezen a területen az állami támogatások kulcsszerepet játszanak azáltal, hogy pénzügyi ösztönzőket nyújtanak, és „zöld" jelzéseket küldenek a piac számára. Például egy olyan döntés, hogy a közpénzeket a fosszilis tüzelőanyagok helyett a megújuló energiák termelésére fordítják, egyértelmű jelzés lenne nem csak az energiatermelők, hanem a kutatók és az energiafelhasználók számára is.

Az Európa 2020 stratégiával összhangban az EU közel 1 trillió eurót különít el a fenntartható növekedésre, a foglalkoztatásra és a versenyképességre a 2014–2020-as időszakra szóló többéves költségvetésében. E többéves költségvetés legalább 20%-át fordítják arra, hogy Európa gazdaságát alacsony szén-dioxid-kibocsátásúvá és az éghajlathoz alkalmazkodóvá alakítsák át. E cél elérése érdekében az éghajlattal kapcsolatos célkitűzések bekerültek az olyan vonatkozó uniós szakpolitikákba és programokba, mint például a strukturális alapok, a kutatás, a mezőgazdaság, a tengerpolitika, a halászat, valamint a LIFE természetvédelmi és éghajlatpolitikai cselekvési program.

Ezeket a forrásokat egészítik ki az uniós tagállamokban a nemzeti, regionális és helyi szintű állami kiadások, valamint a magánszektor (például vállalkozások, nyugdíjalapok, háztartások) befektetései. Léteznek nemzetközi finanszírozási csatornák is, mint például az Egyesült Nemzetek Éghajlatváltozási Keretegyezménye keretében létrehozott Éghajlat-változási Alap, amelynek célja a fejlődő országok támogatása annak érdekében, hogy képesek legyenek alkalmazkodni az éghajlatváltozás hatásaihoz, és fogadjanak el e hatások mérséklésére irányuló intézkedéseket.

Az előttünk álló lehetőségek

Tudjuk, hogy egyes területeken a növekvő kereslet kielégítése befektetést igényel. A New Climate Economy jelentése szerint a globális energiafelhasználás 20–35% közötti növekedése várható a következő 15 évben. E szükséglet kielégítése 2015 és 2030 között több mint 41 billió euró ráfordítást igényel az energetikai infrastruktúra legfontosabb kategóriáiban. Mivel az energiatermelés és -felhasználás már most az üvegházhatású gázok globális kibocsátásának kétharmadáért felel, az, hogy milyen típusú energiaforrásokba fektetünk be a jelenben, jelentősen befolyásolja azt, hogy sikerül-e majd elérni a globális felmelegedés 2°C-ra történő korlátozását vagy sem.

Kétségtelen, hogy egyes ágazatokat és közösségeket érinteni fog a fenntartható alternatívákra való áttérés és a források ezek felé történő átirányítása. A kormányzatoknak a szociális politikák révén támogatniuk kell az átmenet által érintetteket. A kormányzatoknak és a hatóságoknak is alkalmazkodniuk kell majd a változó körülményekhez. Például a fosszilis tüzelőanyagok teljes háttérbe szorítása csökkentené az ezen ágazatokból származó adóbevételeket és díjakat. Továbbá az érintett ágazatokban visszaesést és valószínűleg munkahelyek megszűnését is előidézné.

Bizonyos szempontból a változás már folyamatban van. Az európai gazdaságot 2008 óta sújtó gazdasági válság ellenére a környezeti iparágak (például a megújuló energia, szennyvízkezelés és újrahasznosítás) továbbra is növekednek az Európai Unióban. 2000 és 2012 között a környezeti iparágak a hozzáadott értéket tekintve több mint 50%-kal növekedtek, és csaknem 1,4 millió új munkahelyet teremtettek, így elérték a 4,3 milliós munkavállalói létszámot, míg a többi gazdasági ágazat esetében viszonylag kis növekedés és stagnáló foglalkoztatási ráták voltak jellemzőek ebben az időszakban. A környezeti iparágakban a munkahelyek e nagy arányú növekedése egy fejlődő és versenyképes munkaerőbázist is jelenthet, így egyre kevesebben dolgoznak fenntarthatatlan ágazatokban (például szénkitermelés).

Egyes tudatosabb közösségek és vállalkozások szándékosan hagynak fel a fenntarthatatlan megoldásokkal, vagy maradnak ki azokból a piaci réseket betöltő innovációk támogatása érdekében. A környezetvédelmi innovációba és kutatásba való befektetés nemcsak abban támogatná az EU-t, hogy tisztább technológiákat alkalmazzon és fenntartható jövőt építsen ki, hanem erősítené az EU gazdaságát és versenyképességét is. Az energia, a mobilitás és a lakhatás iránti várható globális keresletnövekedés kielégítése érdekében a technológia és szakértelem exportálásával Európa kihasználhatja azt az előnyt, hogy a világon vezető szerepet tölt be a környezeti iparágakban.

Igaz, hogy a zöldgazdaságba történő átmenet időt vesz igénybe. De minél hamarabb cselekszünk, annál alacsonyabbak lesznek a költségek, és annál nagyobbak lesznek az előnyök.